Öhmm azt hiszem ennyi :DD remélem tetszeni fog, a részt meg majd hozom valamikor, és bocsánat azoktól, akiknek az utóbbi napokban, hetekben, hónapokban nem olvastam/komiztam a blogjukon, de mindent be fogok prótolni, ezért is akartam ezt Szilvinek (Ez jó ötlet, te Willes vagy...Mind1 szeretlek) küldeni, mivel sajnos te is közéjük tartozol, az utóbbi részt még sajnos nem sikerült elolvasnom, de pótolni fogom, valamint küldeném Fanninak (akinek köszönöm, hogy az utóbbi időben mellettem állt♥, ha érted mire gondolok *kacsint, kacsint), és Danának (aki mostanában szarik rám, de azért neki is küldöm. Nem haragszom meg ha rámírsz, ha ettől félsz) Valamint Adél (te is Danieles vagy? Fogalmam sincs már ki hogy van!!) Áhh teljesen össze vagyok zavarodva, mert akkor neked is küldöm, csak mert annyira imádlak téged is, akár Danieles vagy akár nem :DD És kinek kellene még...öhh ja és persze neked kedves Anonymus, aki tudom, hogy olvasol, akárki is legyél az olvasóim közül neked is küldöm :D
Fanni hát tessék, visszahoztam Danielt! Ha csak egy ilyenre is de visszahoztam. Na mostmár tényleg befogom...remélem tetszeni fog :D
A kastély ragyogó fényei kiszűrődtek a sötét éjszakába, hívogatva a környékbelieket é hirdetve a fantasztikus este fényűzését. A lassú, andalító zene messzire elhallatszott a távolba, kísérve a fények útját. A hatalmas falak között mindenféle érzelem kavargott a levegőben, feszültség, idegesség, zavar és még egy kis szerelem is.
A bálterem közepén jól kivehető volt egy pár, akiben mind a négy érzelem fellelhető volt. A lány vállának fedetlen bőrén aranyszín pettyek táncoltak, melyeket a hatalmas kristálycsillár festett rá, ahogy a hatalmas vörös ruhájában végigvonult utat törve magának a tömegben. Will sietve próbált utánasietni, hogy megállítsa és felkérhesse egy romantikus keringőre.
- Lexi! - kiabált utána, miközben utána rohant. - Lexi, állj meg!
A lány úgy tett, mintha nem hallaná, pedig nagyon is jól hallotta a mögötte loholó fiút, aki megpróbálta megakadályozni, hogy a lány lelépjen arról a hülye bálról. A fiú már teljesen úgy érezte, hogy a lánnyal végleg egy párt alkotnak, és próbált is úgy viselkedni, bár Alexis számára eddig nem nagyon tűnt fel a kettejük kapcsolata. Ő még mindig a fiú bátyja után sóvárgott, és hiába érzett mindent elsöprő vonzalmat a fiú iránt, az nem volt elég neki, hogy túllépjen a múltja kísértő árnyain. Még nem készült fel rá, hogy továbblépjen, pedig már hónapok teltek el azóta, talán már egy év is, mióta utoljára látta az ő tengerkék szemű hercegét, aki távozott az életéből.
Aztán hirtelen a lány megtorpant, mert olyat látott, amit nem tudott, vagy talán nem akart elhinni. A tömeg szétvált előtte, kettéoszlott. És akkor az út végén ott állt ő. Testére feszülő sötét öltönyben, alatta hófehér inggel és a nyakában természetesen rosszul megkötött nyakkendővel egy vörös rózsát szorongatva a kezében. Megdermedve állt és hatalmas bánattal telt szemekkel bámult az előtte álló lányra. Azt hitte megkönnyebbül ha visszatér, hogy ha ismét megpillantja a kedvesét elmúlik az a keserűség, ami már már majdnem egy éve szorongatja a szívét. De a bánat nem múlt el, sőt inkább erősödött benne, ahogy újra megpillantotta szerelmét. Ahogy ismét ránézett, ahogy újból abba a szempárba nézett, amiben még mindig az a fájdalom égett, mint mikor elváltak, cseppet sem érezte magát jobban. Ahogy ott állt előtte a lány, abban a vörös, hullámzó ruhában, mely úgy fodrozódott előtte akár a frissen kiömlött vér, mely e pillanatban fakadt a fiú szenvedő szívéből és egyé forrt a lány ezidáig szívéből ömlött vérrel, melynek minden egyes vércseppje, egy vörös óceánt képzett szerelmük vérvörös tengerében.
Csak ott álltak, egymással szemben szótlanul és néztek egymásra, vágyakozva és mégis rettegve. Egyikük sem hitte, hogy valaha még látni fogják egymást, vagy ha mégis akkor ilyen szótlanul fognak csak állni, azt remélve, hátha csak egy illúziót látnak. Mindketten több százszor elképzelték már ezt a pillanatot, most mégis, azt kívánták bárcsak egy kósza álom lenne.
- Lexi - érezte meg a lány a vállán Will érintését, aki egy pillanat múlva kelletlenül megdermedt. - Bátyám - lehelte elhalóan.
- Hello öcskös - vigyorgott egy 200 wattos mosollyal. - Hiányoztam? - kérdezte cinikusan, de nem sokat törődött utána a fivérével, visszaterelődött a tekintete a felzaklatott lányra, aki a jelenléte miatt vált feldúlttá. - Lexi - suttogta lágyan a lány nevét, és lépett egyet felé.
- Nem Daniel! - emelte fel Will a kezét és a lány elé lépett. - Neked már nincs semmi keresnivalód itt! Hagyd békén Lexit, már épp eleget ártottál neki! - vágta a fivére arcába, majd a lányhoz fordult. - Lexi, menjünk innen, ne is törődj vele, csak megint megbántana.
- Hagyd abba! - tört ki a lány. - Ne csináld megint ezt! Ne akard megmondani mi a jó nekem és mi nem?! Ne akarj helyettem dönteni!
- Lexi - lépett közelebb hozzá Daniel.
- Ne! Te meg végképp hagyjál békén! - förmedt rá. - Csak hagyjatok, mindketten, oké? - kiabált rájuk túlordítva a báli zenét, majd megfordult és elrohant.
Daniel felhorkant, majd elmosolyodott. Örült annak, hogy a lány nem változott meg, még mindig az a lobbanékony, makacs, önfejű lány volt, mint akit egy éve itt hagyott. Habár azt hitte örülni fog neki, legalább egy mosolyt vagy talán egy ölelést megengedhetett volna magának, bár azok utána, ahogy távozott mit is várt? Azt hitte a lány a nyakába borul, amiért visszafáradt hozzá? Nevetséges, a lánynak minden joga megvan a felháborodásra. Sőt, arra is, hogy tiszta szívből gyűlölje őt, hogy az az intenzív szerelem, amit a fiú iránt érzett átalakuljon gyűlöletté, bár a fiú tudta jó, a lány képtelen lenne gyűlölni őt.
- Minek kellett visszajönnöd? - förmedt rá az öccse. - Eddig minden olyan jól ment, jól kijöttünk erre te megérkezel és máris mindent összezavarsz. Egyszer már összetörted, és én szedegettem össze a szíve darabkáit, nem hagyom, hogy megint fájdalmat okozz neki.
- Te is tudod, hogy jogosan tértem vissza! És csak azért mentem el, hogy őt védjem. - morgott. - Bár ahogy elnézem, neked nem nagyon hiányoztam, sőt kifejezetten kihasználtad a helyzetet, hogy végre kikerültem a képből, nemigaz öcskös?
- Elmentél...és soha többé nem kellett volna visszajönnöd! Csak feltéped a régi sebeket, csak megint megbántod. Jobb ha elmész, Lexi már nem a te gondod.
- Lexi hozzám tartozik, bármit is mondasz, és ezt legbelül te is jól tudod. Tudom, hogy szereted őt, de én is... És hagynod kellene, hogy boldog lehessen, mert melletted nem lesz az. Sokáig ezzel próbáltam nyugtatni magamat én is, miután elmentem. - kezdett bele a meggyőző szövegbe. - Megpróbáltam beletörődni, hogy többé nem láthatom és meggyőzni magam arról, hogy melletted legalább boldog lehet, de egyre erősödött bennem az érzés, hogy soha nem lel boldogságra, ha nem az én oldalamon van. Sajnálom öcsi...
- Tévedsz...Te már nem számítasz neki...Túllépett rajtad... - vágta sértetten a hazugságot a bátyja arcába. - És ha most megbocsátasz, utánamegyek. Remélem te pedig távozol... Ő nem akar itt látni..és hogy őszinte legyen, én sem igazán!
- Ez az ő véleménye, vagy csak te próbálsz elkergetni, mert tudod, hogy engem választana? - ragadta meg az öccse vállát. - Nem állhatsz az igaz szerelem útjába Will. Ő hozzám tartozik, ezt te is jól tudod.
- Szeretem őt! És nem akarom ismét szenvedni látni! - nyögte.
- Esküszöm, nem akarom bántani, sosem akartam - vallott őszintén. - Utánamegyek, és ha nem akar látni, ígérem elmegyek, de az ő szájából akarom hallani, hogy menjek el. Ha azt mondja többé nem akar látni, még csak gondolni sem rám, akkor elfogadom, és soha többé nem térek vissza és állok közétek.
- Rendben..de ha csak egyetlen könnycseppet is ejt miattad, esküszöm azt megbánod, nem számít, hogy a testvérem vagy! - fenyegette meg a tulajdon bátyját az ifjabb fivér.- mondta, majd Daniel elindult abba az irányba amerre a lány távozott és remélte, hogy ő nem küldi el a pokol fortyogó bugyraiba.
Alexis a kastély rózsakertjében volt és a hatalmas vérvörös bimbódzó tövisek közt vonult végig, ujjával megsimítva a virágokat, mintha egyé válhatna velük. Talán épp ezért menekült oda. A vörös ruhájával teljesen beolvad a virágba borult vadrózsák közé. Arcán könnyek folytak végig, fejét búsan leszegte és csak próbálta elképzelni, hogy mindez csak egy rossz álom. Ő igazából egy levendulamező kellős közepén fekszik. A lila virágok közrefogják, betakarják és elrejtik a világ elől. Simogatják a bőrét és az orrába kúszik kellemes illatuk. Ott fekszik a felkelő Nap fényével beborított mezőn, ahol nincsenek gondok, nincsenek érzelmek és legkevésbé nincsenek hercegek. Se kék szemű, se pedig szürke. Csak egyedül van ott, biztonságban, érzelemmentesen, gondolatok nélkül. Csak fekszik ott egy életen át, de aztán felnyitotta a szemét. Minden vörös volt, és nem lila, nagy rózsabimbók ölelték körül szúrós töviseikkel, nem a lágy lila levendulák, melyek kedvesen dédelgették, nyugtatták felsebzett bőrét. Nem akart ott lenni, nem akart gondolkodni, nem akart érezni, nem akart Alexis Lawson lenni.
- Lexi! - érkezett a távolból a kiáltás.
A lány egy pillanat alatt megfordult. A haja fénycsóvát húzott a sötét éjszakában, ahogy a levegő a szárnyára kapta és megreptette a fordulat közben. A rózsatövisek közt egy fekete árny tűnt föl. Sötét öltönyt viselt, fehér inggel és fekete nyakkendővel, haja sötéten ragyogott, ahogy a szél belekapott, keze vérvörös volt, vagy valami vérvörös volt a kezeiben. Egy rózsaszál...
- Lexi! - hangzott fel ismét a kiáltás, de most sokkal közelebbről, rohanó léptek zajával kísérve. - Állj meg! Meg kell hallgatnod! Kérlek!
De a lány nem állt meg, csak rohant előre a vakvilágba. Daniel pedig kénytelen volt belemenni a játékba. Ha a lány fogócskázni akar, hát megkapja, de ha a fiú elkapja őt, akkor magára vessen, mert többé nem engedi el. Utánarohant.
Teljes erejéből rohant utána. Olyanok voltak akár a vad és a vadász. A kecses őzgida és a vérszomjas farkas. A levegőben érződő feszültség, ősi vadság és szenvedély mámorában úszva, ahol keveredik a gyűlölet és a szerelem eggyé olvadva vággyá, a rózsák tengerében. Egyre közelebb érve egymáshoz, érezve a másik testének közelségét, bőrének forróságát, perzselő leheletét a nyakadba fújódni. Szinte vágyakozva iránta és egyszerre gyűlölni, hogy a karja bármelyik pillanatban köréd fonódhat és a mellkasához húzhat. Nyakadba lihegve, hajadba túrva, szorosan magához húzva. Érzed a szívét a hátad közepén dobogni, szinte mágnesként vonzza a szíved. Egy ütemre dobolnak, amíg egymás karjában lihegtek, összeforr a tekintetetek a csokoládé és az óceán elvesz egymásban, a szerelem zavaros tengerében...és akkor elvesztél. Visszaesel a csapdájába, egy perc alatt magához láncol újra, és a láncokat képtelen leszel letépni...Újra összetör. Ezért kell futnod. Nem kaphat el.
Aztán megérzed a kezét, először csak hozzád ér, arra késztet, hogy gyorsabban fuss, aztán majdnem elkap, végül a karja magabiztosan szorul a derekad köré, visszaránt, megállít, felemel, a lábad nem éri a talajt, nem tudsz tovább futni, nincs hová, ott van mindenütt, kitölti a látótered, ő a világod, körülötte forogsz. Érzed, ahogy elszáll belőled az erő, már nem is akarsz elmenekülni, nem is emlékszel már miért akartál elfutni. Most már csak örökké ott akarsz maradni, a karjaiban.
- Lexi - suttogta a fülébe és a lány akkor felébredt. Felpattantak a szemei és világossá vált előtte minden. A fiú ott állt mögötte, a nyakába lihegett, karja körülötte feszült, köré fonódott és már nem tudott elfutni. Elveszett.
- Engedj - kiabálta és ráütött teljes erejéből a derekán átívelő karra. - Azt mondtam; engedj el! - ismételte meg dühösebben.
- Nem, addig nem amíg meg nem hallgatsz! - mondta erélyesen. - Tudom, elmentem, elcsesztem mindent és már nem tudom helyrehozni és semmi jogom téged arra kérni, hogy meghallgass, de kérlek ennyivel tartozom. Tudnod kell az okát!
- Elég alaposan fogalmaztál mikor elmentél! Nem szeretsz, idegesítelek, nem bírod ki mellettem, csak kaland voltam, elhiheted megjegyeztem! És most engedj vagy esküszöm nem állok jót magamért! - fenyegetőzött.
- Rendben, elengedlek, de ne fuss el! Meg kell hallgatnod! - lehelte, majd óvatosan, lassan elvette a kezeit a lány dereka körül. - De kérlek....ne fuss el. - mondta volna, de a lány már rég futásnak eredt.
Daniel viszont számított erre, jobban ismerte a lányt, mint saját magát, tudta milyen, tudta, mire hogyan reagál, és számított erre, hiszen sarokba szorította.
- Rendben, most akkor addig nem engedlek el, amíg el nem mondom amit akartam! - súgta a kapálódzó lány fülébe.
- Nem érdekel a mondandód, már semmi nem érdekel, aminek köze van hozzád! Számomra halott vagy! - dobálózott a szavakkal.
- Akkor egy halott utolsó szavainak meghallgatását nem utasíthatod vissza! - mondta könyörgően. - Mondd Lexi, boldog vagy?!
- Soha nem voltam boldogabb, csak tönkretetted, mivel visszajöttél! - vágta hozzá azt, amiről tudta, hogy a leginkább fáj. - Miért jöttél vissza? - kérdezte a lány egy pillanatnyi hallgatás után.
- Miattad! Mert képtelen voltam nélküled élni. És tudnod kellett, hogy azon az estén, minden szavam hazugság volt. Csak azért mentem el, mert különben apám téged és Willt is megöletett volna. Én pedig nem kockáztattam. - mondta el egy levegővétellel. - De mostmár nem félek. Inkább élek rettegésben veled, mint biztonságban nélküled! - mondta majd keserűen felnevetett. - Emlékszel az első bálunkra? - a lány bólintott. - Emlékszel arra az érzésre, mikor először összeért a kezünk, mikor a derekadra csúsztattam a kezem és átkaroltalak? És mielőtt összeért az ajkunk? - ismét bólintott. - Vágy... perzselő szenvedély, ezek voltak, ugye?
- Mondd, most nem érzed egyiket sem? - kérdezte, mire a lány megrázta a fejét. - Nem érzed, hogy a véred fortyogva száguldozik az ereidben, mikor a kezemmel közelebb húzlak magamhoz? Nem érzed, hogy a szíved hevesebben ver, amikor a füledbe suttogok? Nem érzed, hogy úgy remegsz a karjaimban, mint aki menten összeesik? - nemet intett. - Hazudsz - vágta rá nyugodtan. - Hazudsz nekem, hazudsz a világnak, de legfőképpen önmagadnak!
- Nem hazudok, ahhoz a te családod ért csak! - förmedt rá.
- Akkor nézz a szemembe és úgy mondd, hogy már nem érzel irántam semmit, tagadd le az érzést, amitől a szíved hevesebben ver és mondd, hogy soha többé nem akarsz látni! Mondd ki, és örökre elmegyek. Soha nem jövök vissza! - fordította maga felé, de ő maga is elgyengült, ahogy közelről azokba a gyönyörű fájdalommal telt szemekbe nézett.
- Azt akarom, hogy elmenj, még ha belehalok is, ahogy elsétálsz az éjszakába. - mondta nehezen . - Nem akarom, hogy a közelemben legyél, hiába akarok elveszni a szemeidben és azokat bámulni az örökkévalóságig. Nem akarlak itt látni, még ha bele is őrülök abba, hogy nem hallom többé hangodat. Nem akarok bármit is érezni irántad, mert ha rád gondolok, nem érzek mást csak kínt és fájdalmat! Tessék ezt akartad hallani?!
- Nincs semmi, amiért azt akarod, hogy maradjak? - kérdezte utolsó mentsvárként, hiába hallotta ki a színtiszta szerelmet a lány hangjából.
- Nem akarom, hogy maradj. - vágta rá.
- Rendben. Akkor elmegyek, de még előtte, ellejtenél velem egy búcsútáncot? - nyújtotta a lánynak a kezét . - Kérlek, soha többé nem fogsz látni, megtagadnád tőlem? - nézett rá kiskutyaszemekkel, mire a lány óvatosan a fiú kitárt tenyerébe csúsztatta a kezét.
Daniel közelebb lépett, szorosan magához húzta a lányt. Kezét a lány lapockájára csúsztatva végigsimított a fedetlen bőrön, mire a lány egy apró elbizonytalanodás után gyilkos tekintettel meredt rá, mielőtt a fiú vállára helyezte a kezét. Nem volt szükségük zenére, hiszen az egyszerre dobbanó szívverésük pontosan egyszerre doboló üteme tökéletes ritmust adott a tánchoz, az utolsó tánchoz. Ide-oda ringatózva lépkedtek, egy pillanatra sem szakítva meg a szemkontaktust. Egymásba olvadt a csokoládé és a háborgó tenger, ahogy elvesztek egymásban.
- Mindvégig téged szerettelek, soha nem lettem volna képes más lányra nézni! - suttogta halkan. - Bárcsak sosem lettem volna képes elmenni és itt hagyni téged. Bárcsak szembe mertem volna szállni az apámmal, vagy csak megragadni téged és elmenekülni.
- Talán, azt kellett volna tenned, de ha nem mentél volna el, ha nem hagytál volna magamra, akkor soha nem állhatnánk itt egymással szembe, összeölelkezve, a legnagyobb szerelemmel egymásra nézve, amit valaha éreztünk, nem igaz? - suttogta halkan a lány.
- Lexi... - lehelte.
- Ne! Ne mondj semmit! - tette az ujját a fiú ajkaira. - Ez az utolsó táncunk, utána te elmész, és soha többé nem látlak. Ne mondj semmit, különben képtelen leszek elengedni téged. Ne mondj semmit, különben azonnal meggondolom magam.
- Szeretlek, mindörökké - suttogta a lány ajkaira, csókkal megpecsételve azt.
Az éjszaka többi eseményét viszont már fedje titok, ahogy egymásba fonódó testük elválását, se lássa senki, se a Hold, sem a csillagok, se a felkelő Nap fénye ne lássa, ez a kettejük titka és a végtelené, mert az ő történetük épp oly titokzatos, mint amilyen törékeny. Ha föltárod a titkokat, eltűnik a varázs és megszűnik létezni. Ne lássa a világ, ahogy két szerelmes szív, mely egyszerre dobban, egymásra talál, majd ismét magányba taszítódik....
Uhh és ennyi lenne :DD Remélem tetszett, a végén direkt hagytam egy kis nyitott kérdést, hogy utána mi történt azt döntse el mindenki maga :D Komiknak örülnék, Daniel rajongók nem hagyni szó nélkül :D Ja és bocsánat a helyesírási hibákért :)
Cup-cup ♥
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése